A strand

A "Milyenek vagyunk!" felmérésünk első kérdésére eddig érkezett válaszok némelyike az alábbi "talált" blogbejegyzésre rímel, ezért ide másolom:)

" Szüleink tàvollétében kész kaland volt Manti nénivel a strandra menni.

Mora bàcsi nem szerethette a vizet, mert emlékeim szerint soha nem jött velünk. (Vagy csak élvezte a néhàny oràs szabadsàgàt ,ami alatt Manti néni nem adott neki feladatot…)

Akarattya nagy része a löszös magaspart fennsikjàn terül el. A Rozsa utca a szàntoföld elötti utolso utca volt, ezért sokat kellett gyalogolni, mire leértünk a partra.

Az utunk az utcàk utàn egy “ sürü,sötét” erdön keresztül vezetett, ahol persze Manti néni mindig elmesélte a kis történetét :

« Amikor régebben egy rokon kislànyra vigyàztam itt sokszor, gyakran jöttünk le a strandra együtt. A kislàny elég makrancos volt, és szeretett elöre szaladni ezen a meredek földuton, ami az erdöben vezetett. Akkor azt mondtam neki :

- Ancika, nézd ott figyelnek az àgak közt a rokàk, és fenn a fàkon meg a majmok… ! Vigyàzz, ha elöreszaladsz, biztos elöjönnek ! -

Ezek utàn Ancika többet nem szaladt elöre. »

Ez az erdö valoban különös volt. Sürü, lejtös, és àthatolhatatlan. Pedig sok nyaralo jàrt erre, fel és lemenet a strandrol.

A fàkrol indàk logtak, és valoban el tudtam képzelni , hogy a majmok itt-ott rikàcsolva ugràlnak valahol ebben az öserdöben.

Biztos, ami biztos, én sem szaladtam elöre.

A strand aztàn remek volt. Az infrastruktura a jegyszedö néni bodéjàbol, egy büféböl, néhàny màszokàbol, és a lépcsölejàrokbol àllt.

Manti néni mindig részt akart venni a vizi « halacskàzàsban », és a « Hullàmzo Balaton tetején » c. néhàny évtizeddel elötti slàgert énekelte a habokban ringatozva.

En meg fejen àlltam a derékig érö vizben.

Ma is a szàmban és a torkomban érzem a Balatonviz izét, ami a fülembe és az orromon àt befolyva kicsit csipett…de ez is része volt a nyàri örömöknek!"