A gyógyító fák városa - Csodahely a Balaton-parton

Gyógyító kövekről, különleges kúrákról és csodás gyógyulásokról számtalan történetet lehet hallani hazánkban és a nagyvilágban egyaránt, ám arra nem sok példa akad, hogy emberek gyógyulnának meg egy-egy kellemes séta miatt.

Van azonban egy hely a Balaton-parton, melynek meglátogatása, ha hinni lehet a szóbeszédnek, képes minderre. Ismerd meg te is Balatonfüred és a Tagore-sétány különös titkát!

A füredi legenda születését a partközeli "savanyúvizet" adó kút alapozta meg. A várost a szív- és érrendszeri betegségek gyógyításának terén elért sikerei és tapasztalatai alapján a szívbetegek Mekkájaként szokták emlegetni. A szívkórháznál, a Gyógy téren épült klasszicista ivócsarnokban 1802 óta kortyolhatnak a gyógyulást keresők a Kossuth-forrás hűsítő vizéből.

A kúttól alig 20 méternyire állt a Dunántúl első magyar nyelven játszó kőszínháza, melyet Kisfaludy Sándor javaslatára a Savanyúvízen, azaz a savanyúvizek feletti forrásdombon építettek fel.
Az egykori teátrum helyén álló épület árkádja alatt látható a régi színház záróköve.
Mellette a falon több tucatnyi emléktábla függ, melyek a város neves szülötteinek és a szanatórium falai között gyógyulást kereső hírességeknek állítanak emléket.
Akár fél órát is el lehet tölteni a feliratok böngészésével, melyek egyben művelődéstörténeti időutazást is kínálnak. Olyan nagyságok kerestek gyógyulást a - ma már állami tulajdonú - szívkórház falai között, mint Vörösmarty, Kossuth, Deák, Krúdy vagy Salvatore Quasimodo olasz, valamint Rabindranath Tagore, hindu költő.

A monda az ő esetében így szól:
A költő naponta egy-egy órát gyalogolt lassan, kényelmesen a sétányon. A kikötőnél és a sétány másik végén is lement a vízhez megnedvesítette arcát, karjait kitárta a víz felé és elmondása szerint érezte, amint a vízben, mint őselemben rejlő energiák átjárják testét, felpezsdítik vérét.
A Nobel-díjas indiai poéta a sikeres gyógykezelés után távozott Füredről, és hazatérve versben rótta le háláját. Ennek emlékére kapta a tó partján húzódó sétány a Tagore nevet.

Mcfield

Megtekintések: 32

Tetszik

1 tagnak tetszett

Hozzászólás

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a . –nak.

Csatlakozzon a(z) . hálózathoz

HozzászólásokNagy Kornélia által a Július 29, 2010-on 6:29pm-kor: Köszönjük a hasznos információkat McField! Úgy tűnik, a mai blogbejegyzések az egészségmegőrzés téma köré csoportosulnak. Nagyon helyes! Azért remélem nem nő ilyen hosszú szakállam, ha követem Tagore példáját:)

Hozzászólásokivcsek által a Július 29, 2010-on 6:10pm-kor: Az ember itt mindig tanul valamit:)
A történetet csak nyomaiban ismertem:(

HozzászólásokBalogh Zsuzsa (Bézsé) által a Július 29, 2010-on 5:32pm-kor: Tagore szobra a sétányon:

1956-ban a hindu költő által ültetett fa előtt állítottak fel Rabindranath Tagore fejszobrát, melyet 1956-ban az indiai kormánytól kapott ajándékba a város, és Rasithan Kashar indiai szobrászművész alkotása volt. Ezt a szobrot azóta a balatonfüredi szívkórházban, a Tagore emlékszobában helyezték el és 2005-ben újabb szobrot állítottak a helyére. A kép ezt az újabb szobrot ábrázolja, (a régi talapzatán). 2005. június 25-én avatták, Shri Gautam Pal alkotása, anyaga: bronz, 92 cm magas, 120 kg. Az indiai kormány ajándéka.

HozzászólásokBánki Károly által a Július 29, 2010-on 5:15pm-kor: Rabindranath Tagore 1926. november 1-jén érkezett a füredi szanatóriumba, majd gyógyulásának örömére fát ültetett Balatonfüreden. A hindu legenda szerint ugyanis, aki idős korában hársfát ültet, az megéri a fa kilombosodását. Tagore a faültetés után még tizennégy esztendőt élt.

"Ha nem vagyok többé a földön, ó fám, susogtasd tavasszal megújuló leveleidet az erre vándorlók felett: a költő szeretett, míg élt" – írta.

HozzászólásokBalogh Zsuzsa (Bézsé) által a Július 29, 2010-on 4:47pm-kor: Rabindranath Tagore (Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író.
Gazdag és tekintélyes indiai családban született. Apja 17 éves korában Angliába küldte jogot tanulni, ám ő inkább a művészet felé vonzódott. Több hangszeren megtanult zenélni, és dalokat is írt. Hazatérve Szantiniketánban lévő birtokán gazdálkodott, később iskolát alapított, és egyre népszerűbb műveinek kiadásából élt meg. Hosszú élete során több mint 50 kötetét adták ki. Alkotásainak egy részét maga fordította angolra, így Európában is kezdett ismertté válni. 1905-től az indiai függetlenség kivívásáért felhívásokat tett közzé, erőszakmentes, pacifista szemlélettel. 1912-ben állította össze az „Áldozati ének” kötetét (eredeti címén „Gitanjali”), amiért 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ő írta és zenésítette az indiai himnuszt. Az 1930-as évekig sokfelé utazott Európában, így 1926-ban több hetet töltött Magyarországon, Balatonfüred gyógyvizénél.
Hagyatékát az általa alapított nyugat-bengáliai Szantiniketán egyetem vezetősége gondozza.